Azok után, hogy Michael búcsút vett Lincolntól és kocsiba ült, több mint 24 óra telt el. Azóta megtudta, hogy már Sucre is a Sona foglya. Tegnap este sikerült elérnie telefonon egy gyermekkori cimboráját, aki Panama City-ben telepedett le. Abban maradtak, hogy San Miguelito-ban találkoznak.

Michael a megbeszélt helyen, egy városszéli játszótér mellett állította le az autóját. Rögtön felismerte 15 éve nem látott barátját. Kevin Hamilton fekete, vastag keretes szemüveget hordott. Sötét haja középen könyv formában kettéválasztva lógott két oldalt, elálló fülei mellett. Barna bársonynadrágot viselt és egy ódivatú, kockás zakóval spékelte meg az amúgy sem kellemes összképet.

- Michael Scofield! – köszöntötte kitörő örömmel. Michael erre riadtan körbenézett, majd csendre intette Kevint.

- Cssss! Kev! Szökésben vagyok!

- Oh, pardon! Hallottam micsoda slamasztikába kerültél. De úgy örülök, hogy látlak! Hívtál, hát jöttem azonnal. Segíthetek valamiben, Michael?

- Kevin. – vett egy nagy levegőt Michael. – Emlékszel még, amikor siheder korunkban a pályaudvaron a csapból ittunk vizet?

- Hja, lehet azt elfelejteni? Határozott mozdulatokkal nyitottuk meg a csapot, s csecsszopók módjára tapasztottuk ajkainkat a csapra és csak nyeltük és nyeltük a hűsítő, tiszta vizet! Istenem! Micsoda idők voltak azok! És te emlékszel-e, amikor a buszon, melyen rajtunk kívül még legalább nyolcan utaztak, a felszállás után szemrebbenés nélkül helyet foglaltunk?

- Ne is mondd Kev! Nincs nap, hogy ne jutna eszembe! – sóhajtozott Michael – Mint ahogy azt sem feledem soha, mikor egy régi, forró nyári délutánon belerúgtál egy kavicsba, és az minimum 10 métert gurult! Csodálatos idők voltak azok! Máris könnybe lábadt a szemem a nagy nosztalgiázástól…de…azért hoztam fel ezeket a régvolt dolgokat, hogy emlékeztesselek mennyi mindenen mentünk keresztül mi együtt.

Michael röviden vázolta barátjának az elmúlt hetek hajmeresztő történéseit, végül rátért a lényegre. Megkérte Kevint, menjen el a Sona-hoz és adja át Sucre-nak a karóráját. Mármint Michael karóráját, valamint mondja el a következőt Sucre-nak:

- Egyszer, régen, lehettem vagy 7 éves, amikor anya csúnyán elverte Linc-et, mivel azt hitte, hogy ő ette meg az utolsó üveg baracklekvárt. Linc hiába tagadta, anya inkább nekem hitt. Szóval igazából én ettem meg azt a lekvárt. Tudod, erről eddig senkinek sem beszéltem.

- Jól van, Michael, elmondom. De vajon ki lesz ezzel a kétségkívül aranyos kis történettel segítve a te Sucre barátod?

- Különórákat adtam neki leleményességtanból.

Sucre-ból előtörtek a Fox Riverben töltött idők emlékei. Azt hitte, ha onnan megszökik, végre jóra fordul minden. Nem így történt. Újra rács mögött volt. Ráadásul ez a hely, ha lehet még a Fox River-nél is kegyetlenebb. T-Bag-et messzire elkerülte, ám Bellick-kel váltott már néhány felületes párbeszédet. Vajon látja még Marie-Cruz-t? Vajon Michael megpróbálja őt is - mint Linc-et – megszöktetni? De hát miért is kockáztatna többet Michael? Lincoln a bátyja, ő viszont „csak” egy néhány hetes barátság.

- Sucre! Látogató! – szakította meg a gondolatok további sorjázását a kellemetlen, recsegő hang.

Sucre bambán bámult a szemüveges idegenre.

- Te ki vagy? És honnan ismersz?

- Michael küldött. Megkért: adjam át neked ezt. – azzal átdugta a karórát a rácsok között. Sucre értetlenül nézett az órára. Arckifejezése akkor vált csak igazán butává, mikor Michael és Lincoln régi-régi lekvár-sztoriját is megosztotta vele az idegen.

- Ne csináld már, öreg! – fakadt ki Sucre – hogy jön most ide Michael kölyökkori lekvárcsínye? Szívatsz? És mit csináljak ezzel az órával?

- Michael azt mondta, érteni fogod. Sajnos én sem tudok többet. Sajnálom. – azzal Kevin sarkon fordult és elballagott.

- Ne már, öreg! Mit kell tennem ezzel a nyomorult órával?! – kiáltott még Sucre Kevin Hamilton után, de az vissza sem fordult. Sucre sírásra görbült szájjal bámulta az órát.

- Mi az, hogy Michael ette meg az utolsó üveg lekvárt?!

Michael egy fa alatt feküdt, ami egy domb alján terebélyesedett. Kimerült volt. Pihennie kellett kicsit. Éberen aludt, de most ez is rengeteget jelentett számára.

Egy reccsenésre riadt. Felült. Fülelt. Semmi… Aztán hirtelen a fél panamai hadsereg vette üldözőbe. Felocsúdni sem volt ideje. Rohanni kezdett, ahogy bírt. Csak a dombtető felé volt lehetősége a menekülésre. Rohant, ahogy a lábai bírták. Ahogy szaladt felfelé a dombon, egyre több fa és egyre sűrűbb bokrok keresztezték az útját. Lépésről-lépésre nehezebbnek érezte a testét. Sebessége csökkent, levegőből pedig egyre többre lett volna szüksége. Az üldözők szinte már a sarkában lihegtek. El-el dördült néhány lövés, de szerencsére célzás nélkül, vaktában sütötték el a fegyvereket a katonák.

Michael hirtelen egy tisztásra ért. Fent volt a dombtetőn. A talaj furcsán sima volt és mintha csak egy vízágyon próbált volna meg talpon maradni. A domb legmagasabb pontján pedig egy kb. 1 méter átmérőjű, barnás árnyalatú félgömb helyezkedett el. Arra gondolt, hogy hallucinál, mivel a félgömb kísértetiesen hasonlított egy mellbimbóra. Rá kellett döbbennie: ez sajnos az, aminek látszik. Fennhangon mondta ki:

- Csöcsre futottam…

Sucre ült a cellájában és a karórát nézegette. Jó ideig ráncolta a homlokát tanácstalanságában, aztán elvigyorodott.

- Megvan… és kösz, amigo! – kurjantotta és egy csókot nyomott a karórára.

Intett Bellick-nek. Bellick természetesen egy pillanatig sem hitte, hogy bármiben is a segítségükre lehet egy egyszerű óra.

- Na, jó. Figyelj rám! – Sucre lakatra zárta a cella ajtaját, a kulcsot pedig zsebre tette. - Próbáld kulcs nélkül kinyitni! – biztatta önelégült vigyorral Bellick-et. Amaz tett ugyan egy kósza kísérletet, de a realitások talaján maradva szólt még mindig vigyorgó társához.

- Semmi baj, Sucre… semmi baj…

Sucre elérkezettnek látta az időt, hogy végképp elkápráztassa az exbörtönőrt. Egészen közel hajolt a lakathoz, majd suttogni kezdett:

- Michael ette meg az utolsó üveg baracklekvárt, nem pedig Lincoln. – Bellick szánakozva nézett Fernando-ra, néhány másodperc múlva viszont már döbbenten figyelte a lakatot. Az ugyanis kattant egyet és már nyílt is az ajtó.

- Mi?...- hüledezett Bellick – Ezt hogy csináltad?

- Elmondtam ezt a titkot. És bár a lakat eddig zárva volt, de ez a titok nyitja.

Bellick még ámult egy darabig, de aztán így szólt:

- Jól van Einsteinkém, kinyitunk egy-két zárat, és ott találjuk magunkat az őrök célkeresztjeiben. Onnan hogyan tovább? Szerinted az őröket is meghatja Scofieldék szirupos kis lekvár-meséje? – Sucre ezen még nem gondolkodott.

A dobhártyarepesztő dudaszó rántotta vissza őket a valóságba. Kintről egyre erősödő zsivaj hallatszott. - Új rabot hoztak. - morogta Bellick gépiesen. Sucre-nak rossz érzése támadt. Mindketten kisiettek az udvarra. T-Bag kárörvendő ábrázatával találták szembe magukat.

- Újra itt a madárkánk! - A katonák egy félholtra vert embert taszítottak a sárba a bejáratnál. Sucre odarohant és a földön fekvőhöz hajolt. Michael volt az.

Az új őrparancsnok, Alvaro Sanchez százados harsogó utasításaira felsorakoztak a Sona rabjai. Dühtől torzult arccal rohant a rabok közé.

- Öt gazembert holnapután főbe fogunk lőni. Michael Sofield! Fernando Sucre! Bradley Bellick! Theodore Bagwell! Már csak óráitok vannak hátra! De információm van róla, hogy van még köztetek, bűnös akasztófáravalók között egy ötödik főbűnös is, aki tegnap szintén szökést kísérelt meg. Most azonnal hallani akarom az ötödik nevet!!! Különben mind megdöglötök holnapután! – rablók, gyilkosok riadtan tekintgettek körbe. Senkinek sejtése sem volt, ki lehet az ötödik főbűnös.

- Te vagy az ötödik, aki tegnap szökni próbált? – kérdezte Sanchez százados az egyik elítéltet.

- Esküszöm, hogy semmi közöm hozzájuk!

- Akkor? Talán te? – lépett oda egy másikhoz.

- Nem! Nem én vagyok!

- Esetleg te? – hajolt oda egy újabb rabhoz.

- Nem! Bármire megesküszöm, hogy nem én! – Alvaro Sanchez lépett volna a következő rabhoz, ám legnagyobb meglepetésére egy kis bárány állt előtte. Nem rég jöhetett a világra, hisz szemmel láthatóan az is gondot okozott még neki, hogy egy helyben megállapodjon.

- Na, barátocskám – hajolt le az imbolygó bárányhoz Sanchez – Te lennél, az ötödik bűnös, aki tegnap szökni próbált?

- Hülye vagy?...Ma születtem…- válaszolt a bárány.

Michael, Sucre és Bellick próbálták emészteni a legújabb fejleményeket. Holnapután főbe lövik őket. Hacsak…

- Sucre! Hová tetted a karórát, amit Kevin Hamiltonnal küldtem neked?

- Asszem amigo elhagytam valahol.

- Hogyhogy elhagytad? Az a karóra volt az utolsó szalmaszál!

- Nem értem amigo, miért olyan fontos egy karóra, mikor jelen állás szerint holnapután meghalunk?

- Fernando, mi az, amit az óra mutat?

- Az idő. És?

- Így van. Az idő. És az idő pedig mindent megold… illetve oldott volna… Azt hiszem nekünk befellegzett.

Harmadnap hajnalban üvöltő dudaszóra ébredt a Sona. Állig felfegyverzett katonák tódultak be a kapun. Ki alsógatyában, ki pólóban, ki pedig meztelenül rohant ki az udvarra. A börtön felett hatalmas vasszitakötőként körözött egy helikopter.

- Michael Scofield!...Fernando Sucre!...Bradley Bellick!...Theodore Bagwell!...Kilépni! – harsogta Alvaro Sanchez egy szócsőbe – Egy kicsit elkülönítünk benneteket! Éppen csak addig, amíg kipurcantok!- A Sona egy ismeretlen zugába tuszkolták őket a katonák. Sanchez százados sátáni kacaját csak néha szakította meg egy-egy öblös böfögés. – Jó volt ez a bárányhús! Csak kissé megfosatott! – harsogta, majd tovább hahotázott.

Idő kellett hozzá, míg szemük megszokta a szinte teljes sötétséget. Itt-ott szűrődött csak be némi fényfoszlány.

- Michael! Csinálj valamit, kérlek! – rimánkodott Sucre – Mi lesz velünk? – Michael tartott némi hatásszünetet, végül reményvesztett hangon ennyit mondott:

- Meghalunk…

Sucre és Bellick a létező összes érvet ütköztették Michael összes ellenérvével, de a kegyetlen konklúzió mégiscsak az lett, amit T-Bag formált szavakká:

- Vége a dalnak, barátocskáim! – aztán kisvártatva így folytatta:

- Bradley, te fingottál? – és tényleg furcsa szag terjengte körül az acél cellát. Maga a szag tán még Michael Scofield legszúrósabb tekinteténél is szúrósabb volt. Michael kutatni kezdte a szagforrást. Az egyik sarokban valami kádféle tárgy feküdt. A kád fölé hajolt. Szippantott egy nagyot közvetlen közelről is a bűzből.

- Hidrogén-klorid…- aztán ahogy a többiek felé fordult észrevett egy tompán fénylő tárgyat a másik sarokban. Odament és a másik dolgot is megvizsgálta.

- Egy bicikli…

- Nagyon jó, csini! Remélem a harmadik sarokból egy sakktábla is előkerül. – ironizált Bagwell. Michael a földre kuporodott, szinte hallhatóan kattogtak az agytekervényei.

- Ja, és csini! Mi az ördög az a hidrogén-klorid?

- Sósav… és egyben a mentőövünk. – Michael felpattant és sietve előkotort az egyik zsebéből egy papírlapot és egy ceruzát. Szerencsére mindig hord magával ilyesmit. Valamit írt a papírlapra, aztán lehelyezte a földre. Ezután olyat mondott, amilyet sosem hitt, hogy valaha is mondani fog. Kéréssel fordult T-Bag-hez:

- T-Bag! Tudom, furcsán hangzik majd, de kérlek segíts! - Fürgén leszerelte az egyik kereket a bicikliről és Bagwell műkezébe adta. Látva a többiek értetlen arckifejezését, elhadarta nekik, hogy ez itt a sósavak sósava és T-Bag-nek nem kell mást tennie, mint belelógatni a bicikli kerekét a sósavba. A többiek most már végképp nem értettek semmit, de aztán minden mindegy alapon Bagwell belecsobbantotta a biciklikereket a maró vegyületbe. Az pedig egyenesen a szemébe fröccsent.

T-Bag fájdalmas üvöltését a kint készülődő katonák is jól hallották. Alvaro Sanchez a következő pillanatban kiadta a vezényszót:

- Szitává lőni mindegyiket!!! – Két katona belökte a sötét cella ajtaját és már záporoztak is a lövések a bejárat irányába. Percekig fülsüketítően ropogtak a fegyverek, míg végre az utolsó töltény is elfogyott. Síri csend telepedett a környékre. Porfelhő hömpölygött ki a sötét helyiség ajtajából. Miután leereszkedett a por sűrűje, Sanchez százados beküldött egy katonát, hogy meggyőződjön: az életnek a legapróbb jelét sem találja odabent. Ám a katona kiáltozni kezdett, mire Sanchez saját maga ment be a cellába. A katona a sötét zug közepén állt, kezében egy papír fecnivel. Kikapta kezéből a papírt és elolvasta a Michael által írt szöveget:

„Sajnos nincsen semmi új hírünk, de még hamu sincs nálunk.”

Dagadni kezdtek nyakán az erek, úgy visította:

- Ezeknek se hírük, se hamvuk! – ott a helyszínen idegösszeomlást kapott. A katonák értetlenül álltak a történtek előtt. Fel nem foghatták, hogy Scofield-ék hová tűnhettek a szinte hermetikusan lezárt, össztűz alá vett acél cellából. Egyikük végül meglátta a biciklit, aminek az egyik kerekét leszerelték. Odalépett a sósavval teli kád mellé és hirtelen összeállt fejében a kép:

- Te jó ég… hiszen ezek KEREKET OLDOTTAK!

Akkor, ott, abban a sötét cellában Theodore Bagwell elveszítette mindkét szemét. A sósav teljesen kimarta gödréböl a két szemgolyót. Ez volt szabadságának ára.

Mint az nyilván a sorozat kedvelőinek már jóval korábban feltűnt: T-Bag nem volt annyira szép. Ám most, ahogy a lenyugvó Nap megvilágította, immár szem nélküli arcát, egészen jól nézett ki! Theodore Bagwell az az ember, aki ronda volt, míg meg voltak a szemei, ám így szemtelenül jóképű!

És, hogy mi történt Michel-lel, Sucré- val, Lincol-nal, na és persze Bellick-kel vagy Mahone-nal? Nos, az már egy másik történet.